1980-as éveket írunk, Magyarország útjain ekkortájt még kevés autó járt. Ezt mai szemmel nézve idillikusnak is tekinthetnénk, de ne feledjük, hogy az akkori szocialista autógyártás termékei, így a Trabant, Wartburg, Skoda, Lada, Moszkvics, Zsiguli, Barkas, s társai cseppet sem voltak csendesek s környezetkímélőek. A vasfüggönyön túli, “nyugati” kocsikhoz képest egyszerűbbek s fapadosabbak is voltak. Nyugati autót magyar rendszámmal még ritkábban lehetett látni az utakon, ugyanis csak bizonyos kiskapun keresztül lehetett hozzájuk jutni, ebből kifolyólag ezeket csak a tehetősebbek, illetve befolyásosabbak engedhették meg maguknak.
A mi kis családunk – habár szerény anyagi helyzetünk miatt erről álmodni sem mertünk, s még ráadásul papcsaládként rendszeridegenek is voltunk – nagyon különösen jutott hozzá egy ilyen nyugati (japán) kocsihoz …
Gyermekkoromban igen sokat voltam úton. Az M7-es autópálya Budapest és Martonvásár közti szakaszán édesapánk fuvarozott bennünket nap mint nap: engem és a húgomat is az otthonunktól az iskolánkig, aztán onnan vissza haza. Hogy miért nem a helyi óvodába, iskolába jártunk, holott azok szinte a szomszédságban voltak?
Mert miután húgommal 3-4 évesek lettünk, pár orvosi vizsgálat kiderítette rólunk, hogy hallássérültek vagyunk, ezért szakemberi javaslatra spéci óvodába és iskolába írattak be bennünket. Távoli vidékről Budapest közelébe kellett költöznünk, hogy kifejezetten nagyothalló gyermekeknek szánt óvodába, majd iskolába tudjunk könnyebben bejárni. Itt indult be végre az eddig megkésett beszédünk, itt tudtunk különböző csoportos és egyéni készségfejlesztő órákra is járni. Mindezek nagyon fontos alapokat jelentettek fejlődésünk szempontjából. Az iskola országos beiskolázású, bentlakásos intézményként működött, s működik máig is.
Szüleim azonban nem szerették volna, ha az iskolaórák után nevelőotthonban maradnánk, ezért az ingázás mellett döntöttek, hogy édesapám hoz oda, s visz onnan haza bennünket. Szüleim fenntartották maguknak azt a jogot, hogy bennünket ők neveljenek s ne az állam, a nevelőotthon vagy valaki más… Ez igencsak komoly és megterhelő vállalás volt a részükről, de az idő őket igazolta, hogy mennyire jól tették.
1980-as évek közepén fehér wartburg kocsink volt. Ez a kocsi egyszerű járgány volt, kétütemű, kicsit hangos, kicsit büdöske. Nem a kedvenc volt, de viszonylag jól kiszolgált bennünket, amíg bírt volna, azonban közbejött egy benzinkutas incidens… valamely benzinkútnál úgy tankolta bele édesapám az ólmos benzint, hogy az nem tartalmazta az olajat, a benzinkút elmulasztotta azt hozzákeverni (hogy értsd: az ólmos benzinhez olajat kell keverni, hogy a motornak legyen kenése), így aztán mire hazaért a kocsijával, teljesen tropára ment a főtengely csapágya, a kocsit betolni sem lehetett már. Ezzel igencsak nehéz helyzetbe kerültünk, mert a javításra, illetve alkatrész-cserére nem volt pénzünk. Új kocsira meg pláne nem.
Szüleim hívő emberek, akik ebben a helyzetben is az Úrhoz fordultak segítségért, imádságban feltárták Neki gondjaikat, kérték, hogy Ő mutassa meg, hogyan tovább.
…
Másnap jött a posta egy olyan küldeménnyel, hogy alig hittünk a szemünknek. Hollandiából küldtek egy csekket, azon szerepelt egy 5500 gulden-nyi összeg, mellé az is, hogy azt mire kell beváltani: Daihatsu Charade 1.0-ra.
Ez a japán kiskocsi akkoriban a világ legkisebb fogyasztású autója volt, ami ráadásul dízelesként olcsóbban tankolható is volt. A devizát tartalmazó csekket egy bizonyos IKKA nevű szervezetnél kellett beváltani, ott kellett leadni a megrendelést a kocsira. A megrendelések általában csak hónapok múlva érkezhettek meg, ezenfelül ha a megrendelő a kocsi megrendelésekor a színválasztékból metálszínt választ, azt még lassabban kaphatta meg, vagy nem biztos, hogy metálszínben kaphatta meg. Édesapám bézsmetálban kérte a Daihatsut, s újabb csodaként éltük meg, hogy a kiskocsi már 2 hét múlva ott állt frissen, ropogósan az IKKA mexikói úti telephelyén átvételre várva, … bézsmetál színben …