Zaklató füstök
Aki ismer, az tudja, hogy mennyire rühellem a dohányfüstöt, sajnos akárhogy próbálom magamat védeni tőle, szinte megkerülhetetlen, hogy egy dohányos füstfelhőjébe botoljak.
Volt idő, még a maszkos világ előtt, amikor azt a tanácsot igyekeztem megfogadni, hogy ne kocsizzak nap mint nap be a fővárosba a munkahelyemre, s helyette inkább a tömegközlekedést használjam, mert ugye ezzel kevesebb a füst, meg a por (no meg a benzinköltség is), akkor azzal szembesültem, hogy több füsttel találkozom így gyalogosként, mint autóvezetőként.
Képzeljük el a jelenetet, hogy a munkám végeztével nyugodt sétát tennék meg hazafelé a metróig… Séta közben azon kapom magam, hogy gyorsítom a lépteimet, hiszen az előttem gyalogló épp fújja a maga füstjét, s szerencsétlenségemre abban az utcában mindig a szembeszél az uralkodó szélirány (szellő, szél, orkán, egyre megy), így aztán elébe szeretnék kerülni, hogy mögém kerülhessen a füstjével. Igenám, de ott a következő egyed előttem, akit beértem, s az is füstöt ereget, na akkor azt az illetőt is igyekszem magam mögé tudni. A végén már szinte futólépésben, menekülésszerűen, tiszta levegő után kapkodva loholok egészen a metróig, hogy hagyjanak már végre békén a füsttel…
Zaklatásként élem meg, hogy nem jutok “tiszta” levegőhöz ezalatt a kis séta alatt sem.
A buszmegállónyi füst
Tömegközlekedésnél maradva… Ugye ismerjük a szabályt, hogy a buszmegállóban nem lehet dohányozni, annak területétől is öt méterre lehet csak. Hajnali órákban munkába menet buszra vártam (még a pandémia előtti időkben illedelmesen nem az autót használtam 🙄), s érzékeltem, hogy már megint füst van… odanéztem, s láttam, hiába hogy az öt métert betartották, megint a széliránnyal volt a gond, hogy ez az utca is ellenem volt, itt csakis úgy fúj a szél, hogy az öt méterről is telibe teríti a füstöt a megállóba. Hát ki vagyok ezzel az ötméteres szabállyal segítve, ha a szélirányt nem vették figyelembe…
Füstölt emlékeim
Élénken bennem vannak a főiskolai évek (vmikor a 1990-es évek közepén), amelyek nagyon tanulságosak voltak számomra. Azt a főiskolát azért választottam, mert szüleim szerették volna, ha egyházi keretek közt tudnék szociális munkát tanulni. Hát az első évfolyam alatt már világossá vált számomra, hogy az minden volt, csak nem egyházi, holott egyház működtette… Ennek ellenére végigcsináltam, de ezen időszak alatt annyi füstöt nyeltem be az órákon s a különböző gyakorlatokon, hogy az egy életre is elég lenne. Fittyet hánytak a tanáraink, évfolyamtársaim jó része is a főigazgatói utasításnak, ami kint függött a folyosókon, hogy az épületben tilos a dohányzás. Leginkább a beszélgetős órák voltak teljesen füstbe borulva, alig bírtam figyelni, mert csípte a szememet, marta az orromat, égette a tüdőmet a füst… szabályosan rosszul lettem az órák végére, s alig vártam, hogy kiszabaduljak a szabad levegőre.
A főiskola nagy hangsúlyt fektetett a pszichológiai ismeretek átadására, voltak szép számmal pszichológiai óráink, gyakorlatiak is. Ez utóbbi óráinkat a főiskola gyönyörű, meghitt könyvtár épületében töltöttük. Jó volt a mennyezetig érő, könyvekkel teli polcok és kis asztalkák közt ülni, megvolt ennek a sajátos, félhomályos hangulata. Az egyik óránkon a pszichológus tanárunk egy játékra invitált bennünket, hogy ezáltal jobban meg tudjuk ismerni egymást. Ez alkalommal minden játékban résztvevőnek olyan személyes kis tárgyat kellett titokban elrejtenie az asztalra tett kendő alá, amely őt a legjobban jellemzi, amelyet mindig magával hord. Miután mindannyiunk odatette titokban a magáét, az volt a teendőnk, hogy kiveszünk onnan egy tárgyat, persze azt, ami nem a mienk. Majd tippelnünk kellett, hogy kié az a tárgy és hogy miért is tette oda azt a tárgyat a kendő alá. Mielőtt ezt a játékot elkezdtük volna, odajött az évfolyamunkhoz egy szociológus tanárnő, szabadkozva, hogy ő is becsatlakozna a játékba… kicsit furcsálltuk, hogy idejött, de a lényeg, hogy ő is szerepelt a játékban. Ez a tanárnő igazi láncdohányos volt (aki előszeretettel füstölt az elméleti és gyakorlati órákon). S ki lehet találni, kinek a tárgyát szedtem ki a kendő alól? Persze, hogy az övét, ezt rögtön tudtam, mert ez a tárgya az általam egyik leggyűlöltebb tárgy volt, egy kis fedeles bádogdobozka hamutartó. Mindig cipelte magával, bárhol rá tudott gyújtani, hiszen vele volt a hamutartója. Amikor rám került a sor, hogy mondjam el, mi van a kezemben, hát nem voltam kíméletes, őszintén elmondtam, hogy engem rettenetesen tud zavarni a cigaretta füstje. A tanárnő meg elmondta utánam (rá se bagózva a mondandóm lényegére), hogy neki ez a kis hamutartó a szabadságot jelképezi, hogy nincs helyhez kötve, ha rá szeretne gyújtani. Hát igen, erről van szó, az egyik ember szabadsága a “saját” füstjére hogy hat a másik ember szabadságára, a tiszta levegőjére.