Atomkatasztrófa, klímakatasztrófa, ökológiai egyensúly felbomlása, népek vándorlása (migráció), világjárványok (pandémia), mi jöhet még…?
Valamennyien érzékeljük már a saját bőrünkön, hogy milyen ijesztő jelenségek zajlanak körülöttünk. S gondolom senkinek sem kell már elmagyarázni, hogy mindezek következmények. Ok-okozati láncolatok utolsó láncszemei… már nem pusztán az okokra, hanem az okozatokra is globális válaszokat kell adnunk. Bár szinte valamennyien felismerjük a tettek szükségességét a megelőzés, a károk enyhítése, csökkentése terén, így is mennyire nehéz, hiszen túl sokan vagyunk a Földön, különféle érdekekkel és felelősségtudattal. Vagyunk még mindig elegen, akiknek a döntéseiben, mérlegeléseiben a Föld, illetve a másik, számunkra idegen ember (felebarátunk) védelme az utolsó szempont, ha egyáltalán szerepel a szempontjaink közt, nagyon sokunk megy még mindig a maga feje után.
Azt gondoltuk, hogy a Föld elbír bennünket a végtelenségig, hogy regenerálódni, megújulni képes a mi felelőtlen, hanyag, önző, kényelemszerető magatartásunk ellenére is … A Földet Isten használatba adta nekünk, de mi hogy használtuk? Visszaélésszerűen.
Erre tudom mondani azt, hogy “Közös lónak túros a háta”… [imigyen egy értelmező szótárból: “A túr egy szláv eredetű szó, jelentése: fekély, seb. Vagyis a közös lóra – mivel senki sem a kizárólagos gazdája – nem vigyáznak: igába fogják, és addig hajtják, amíg kisebesedik a háta.”]
Hát igen, szegény ló…
Miután a lovunknak egyre több, gyógyíthatatlan sebe lett, pánikolni kezdtünk. Hitetlenkedve olvastam nem is oly rég (még a pandémia előtt) a klímaszorongásról, klímadepresszióról mint jelenségről, hogy már világvége hangulat uralja az x-y-z-alpha generációkat … Hogy már realizálódott valamennyiünkben a kilátástalan jövő. Erre jó alaposan rátett most a pandémia is. A mi közös lovunk nem fog vinni már tovább bennünket a hátán.
Az én x generációm életét is végigkísérte már ez a közaggódás, újra és újra sokkolódtunk a bekövetkezett szörnyűségek láttán, s mára már ott tartunk, hogy egyre súlyosabb dolgokat kell megtapasztalnunk egyre többünknek (a teljesség igénye nélkül, különben sose érünk a sor végére):
- gyermekkoromban a csernobili atomkatasztrófa (sokunk emlékei közt szerepelhet az, ahogy az enyémben is, hogy nagymamáméknál rám szóltak, ne csipegessem kint a kertben a sóskát, még véletlenül se nyúljak a gyümölcsökhöz, hát ennyire nem tudtuk, mi(lyen) az a cézium 137…),
- kamaszkoromban az ózonréteg vékonyodása, lyukasodása (sűrűn elhangzott a “ki ne tedd magad a napra délben!”) és
- az olajtankhajók szennyezése is napirendre került (élénken bennem maradt a tévében bemutatott szurokszerű, fekete nehézolajban tipegő, összetapadt tollú, vízi madarak látványa),
- közelmúltban a cunamik okozta fukusimai atomkatasztrófa (hiába szuper-technológiával felszereltek a japánok, nekik is milyen heroikus küzdelem volt, hogy ne legyen miatta az országuk teljesen élhetetlen),
nem is oly rég a tengervilágot is elárasztó műanyagszemét, a mindenhol jelenlevő mikroszemcsés műanyagok döbbentettek rá bennünket, hogy túlszemetelésünkkel a saját szervezetünket is szennyezzük már,
a globális felmelegedés szította ausztrál bozóttüzek (szegény koalák és társaik!) miatt is aggódtunk,
- manapság a koronavírus (becsületes nevén: SARS-CoV-2) okozta COVID-19 világjárvány borítja fel alaposan az életünket szerte a világon.
Ezekért ki(k) is felelős(ek)?
Bizony mi, avagy “azemberiség”, de ez is olyan távoli, megfoghatatlan, elvont halmaz a számunkra, mert ugye mi nem tartozunk ebbe a masszába, az emberiség az csak rajtunk kívül mindenki más lehet (Kínát is milyen messziről szemléltük, s nem gondoltuk, hogy milyen hamar ideér hozzánk is a járvány). Megy a csordaszellem nagyon sok dologban (együttesen tudunk aggódni is), de a csorda-felelősség sajnos nem tartozik ebbe a körbe. Bizony a felelősség kérdésében a világjárvány most nagyon alaposan vizsgáztatja a világot…
SOS: … — …
Föld hívja a földet (Earth calls the earth): . .- .-. – …. -.-. .- .-.. .-.. … – …. . . .- .-. – ….